Régóta fennálló adósságot igyekszem törleszteni a mostani bejegyzésemmel (lehet, hogy első körben csak a felét). Ez az adósság kizárólag magammal rendezendő tartozás, semmi több. Belső igény, megfelelni vágyás egy saját magammal szemben támasztott követelményrendszernek. Mint minden eddigi írásom, ez is kíméletlenül őszinte és szókimondó lesz. No nem nagy titokról lerántott lepelre tessék is gondolni a nyájas olvasónak. Semmi világmegváltás, végső kinyilatkoztatás nem fog előkerülni. Ez egy őszinte írás, melyet bármikor vállalok, mert ez vagyok. Őszinte, tetteit felvállalló és arra általában büszke, nyitott személyiség. Most azonban jön a szokásos, "de nem én vagyok a lényeg", hát kezdem is azt, amiért megint billentyűzetet ragadtam.
Jó ideje nem tettem ezt. Semmi különösebb okom nem volt rá, hogy félretoljam a klaviatúrát és megkíméljem olvasóimat a gondolataimtól. Azt sem mondhatom, hogy nem történtek említésre méltó dolgok legutóbbi blogbejegyzésem óta. Mindössze elkerült az ihlet. De pár napja megint itt keringett a múzsa a fejem felett, ezért most megpróbálom megragadni a lehetőséget, míg végleg el nem reppen.
Páran talán már a címből tudják, miről szeretnék most - némi túlzással - ország-világ előtt gondolatokat megosztani. Akik még nem, azok majd apránként rájönnek, ha elolvassák a következő sorokat.
Na most már akkor tényleg elkezdem ilyen hosszúra sikerült bevezető után. Történt ugyanis, hogy évek óta ismét rátaláltam arra, ami az életem része volt mindig is, csak legfeljebb volt benne néhány tíz év szünet. Ez pedig a motorozás. Magáról a motorozásról már meséltem és az ahhoz kapcsolódó gondolataimat már korábban is megosztottam (tulajdonképpen ezért joztam létre ezt a blogot is). De most a motorozást egy másik oldalról mutatnám be mindazoknak, akik nem ismerik közelebbről ezt az életérzést, szenvedélyt, hobbit. Úgy egyáltalán, nem ismerik a motorosokat.
A motorozásnak van egy belsőséges, családias oldala. Összetartozás, sorsközösség, minden motorosnak kicsit más, de mégis mindenkinél van egy közös pont. Az összetartozás érzése. Talán ez a legszebb része ennek a valaminek. Azért valaminek, mert mindenkinek más, mint azt az előbb említettem is. Szenvedély, hobbi, lazulás, felvágás (ilyen is van) stb. Ebből is látszik, mennyi mindennek nevezhető. De mindig, minden motoros - némi túlzással - egyetlen közösség tagja. Egy nagy motoros közösségé. Vallástól, nemtől, identitástól, politikai hovatartozástól függetlenül, egy család vagyunk. Köszönünk egymásnak, ha találkozunk, segítünk egymásnak, ha a társunk bajba kerül, megmozdulunk ha hívnak. Kivételek persze itt is vannak, mint minden másban. De ettől most tekintsünk el, nem róluk szól ez a mostani történet.
Segítünk, megmozdulunk. Mit is jelent ez valójában?
Olyan motoros csapat tagja lehetek - nagyjából 6 éve -, akikkel az első pillanattól kezdve megértettük egymást. Közös volt az érdek, a cél, a gondolatok. Nyugodtan kijelenthetem, minden alapvető értékben egyetértettünk, ami az elesettek támogatásáról szól. Amikor én a csapat közelébe kerültem, ők már a nyolcadik túrájukon is túl voltak, amit minden évben megszerveztek egy erdélyi gyermekotthonok megsegítésére. Sokan ismerik a történetet. Aki nem, az tanulmányozza a
Hunyadi Rend oldalát, ott mindent megtalál amire kíváncsi.
Szóval minden év szeptemberében szerveztek egy motoros segélytúrát, ahol a résztvevők adományaikkal és jelenlétükkel segítették a nehéz sorsú erdélyi magyar gyermekek mindennapi ellátását és igyekeztek örömöt hozni nehéz életükbe.
Én a 9. nagyszalontain vettem részt először. Meghatározó élmény volt, azóta is elkötelezettje vagyok ennek a túrának. Ezek az alkalmak mindig lehetőséget adtak, hogy új embereket ismerjek meg. Kitágult a világ, rájöttem hogy rajtam kívül is léteznek velem együtt gondolkodó, tenni akaró emberek. Éppen ezért igyekszem minden olyan helyre eljutni, ahol szükség van ránk. Elsősorban nem a pénzről szólnak ezek a túrák. Sokkal inkább szólnak arról, hogy felkaroljuk az elesetteket, lélekben felemeljük és megerősítsük őket. Elhitessük velük, hogy igen, érdemes megküzdeni minden áldott nap azért, hogy mgyarságukat felvállalva, büszkék lehessenek származásukra. Ne kelljen szégyenkezniük csak azért, mert valahol, valaki egyszer úgy döntött, ők másnaptól már nem magyarok. Nekik többé nem Magyarországon kel fel és nyugszik le a nap. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan embereket ismertem meg, akik büszke magyarok annak ellenére, hogy nem köztünk élnek az anyaországban. Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján. Szándékos a nagy kezdőbetű, mert megérdemlik!
Nos a történetben ott tartok, hogy sok-sok jó embert megismertem. Telnek, múlnak az évek, segélytúrák, barátok, élmények, felfoghatatlan történetek. Aztán eljön a nap, amire mindig is vártam, csak nem tudtam róla. Elérkezett a lehetőség, hogy megmutassam mennyit érek. Hogy ne csak a szám járjon, hanem a kezem is. Sok véletlen esemény összessége okozta ugyanis azt a helyzetet, hogy veszélybe került a további segélytúrák folyamata. Tőlünk függetlenül persze mások folytatták a saját útjukat, csak mi botlottunk néhány rögbe, melyek elzárták az utat. Így alakult, hogy rám esett a választás. Találjak kiutat. Vagy mutassak utat? Keressek másik utat? Ki tudja, de választás elé állított az élet. Keressek megoldást a sok akadály közt, hogy a 2018-as évben is lehessen túra. Legyen 14. segélytúra, ne szakadjon meg a hagyomány. Vagy feladjam és álljak hátrébb? Csinálja más?
Felvállaltam. Persze, hogy első pillanattól az Internet adta a lehetőséget. Másképp ma már lehetetlen bármit intézni.
Elkezdődött hát a lázas keresgélés. A cél mindenképp egy külhoni magyar gyermekeket nevelő intézmény támogatása volt. Ennek miértjére nem térek ki, mert ez számomra evidens. Ha másnak nem, akkor nem is tudom miért olvassa mindezt. ;) Rengeteg mindent talál az ember a világhálón, ha keresgél. Talán túl sokat is. De nekem szerncsém volt, mert viszonylag hamar rátaláltam arra, ami aztán meghatározó részévé vált eddigi és ezutáni életfelfogásomnak, világlátásomnak. Rátaláltam egy kis falura. A falu leírását inkább azokra bízom, akik jobban járatosak ebben, így idemásolom a falu történetét bemutató írást. Remélem megbocsátják nekem ezt a kis plagizálást.
Sztána és Bánffyhunyad között, a Kolozsvár- Nagyvárad vasútvonal mentén, a kalotaszegi Alszegen, egy festői gödörben, a Riszeg-hegy lábánál, minden oldalról dombokkal körülvéve, 397 méterrel a tengerszint felett fekszik kis falunk: Zsobok. Neve szláv eredetü szó, magyarul gödröt jelent, s mint neve is mutatja, védett eldugott helyen, egy gödör mélyén fekszik ősidők óta. Mondhatni rejtett fekvése és nehezen járható útjai megkímélték a pusztulástól a benne letelepedett magyarságot. Sovány, köves, nehezen müvelhető határa nem keltette fel sem a földesurak kívánságát, sem más ajkú népek letelepedési, birtoklási vágyát. Ravasz László püspök szerint: "Kalotaszeg olyan, mint egy óriás karéj kenyér. Körülveszik a Gyalui s Bélesi havasok, és a Vigyázó előhegysége, s lassan ereszkedik le a négy völgybe a Sebes-Körös, Nádas, Almás és a Kalota patak mentén, nyugat, kelet és észak, dél felé. Közepét egy komor fennsík foglalja el, közepén Bánffyhunyaddal, széle körös-körül hirtelenül hegyes, lankás, katlanos, távolból a Vigyázó hófehér homloka néz el felette, míg az egészet bezárja a négy víz négy kapuja." Zsobokra is érvényes a földrajzi leírás, a megbúvó kis falut meredek dombok fogják karélyba természetes várfalszerüen.
Szomszédai: északon Farnas, délen Körösfő, délnyugaton Sárvásár, nyugaton Magyarbikal, keleten Sztána. Községközpontja Váralmás. Bár Szilágy megyei falu, nyelvjárásilag azonban Kalotaszeghez tartozik, a vasútvonal képezi a határt Szilágy, illetve Kolozs megye között Zsobok esetében. A falu három fő részből tevődik össze, a három utca mentén: Alszeg, Felszeg és Egellő. Területét tekintve a belterület 115 hektárt, a külterület pedig 10200 hektárt foglal magába. Zsobok gödörfalu és a 2,5 km-re lévő vasútmegállóhoz földes gyalogút vezetett. Autóbuszjárat sosem volt a faluban. A gyülekezet nagy összefogásával és külföldi segítséggel 1994-ben elkészült a Zsobokot Sárvásárral összekötő új köves út. Azóta Zsobok megközelíthetőbbé lett, az ingázási lehetőségek is könnyebbek lettek.
Zsobok 292 lakosú, református, szín magyar település. Nagy erénye ennek a falunak, hogy meg tudta őrizni magyarságát és hagyományait egyaránt. Még mindig él itt a tarka színvilágáról híres kalotaszegi népviselet, melyet úgy az idősebb, mint a fiatalabb generáció is egyaránt szívesen visel.
Forrás: zsobok.ro
Nos erre a kis falura találtam, ahol a Bethesda Gyermekotthon működik. Az otthon és a falu történetéről minden egyebet megtaláltok a falu oldalán, a
zsobok.ro oldalon.
Megtaláltam hát a falut, a gyermekotthont, minden adott volt. Nosza, rendezzünk segélytúrát! Gondoltam én kicsit naívan, míg bele nem gondoltam, mivel is jár egy túra tökéletes megrendezése. Mert ez magammal szemben elvárás volt. Ha valamit szervezek és a nevemet adom hozzá, akkor az közel legyen a tökéleteshez. Először is az, hogy mi motorosok tudjuk kik vagyunk valójában, az egy dolog. De a kívülállók nagy része egyáltalán nem így áll a kérdéshez. Rengeteg a beidegződés velünk szemben, ami sajnos általában nem pozitívumokat jelent. :) Meglett férfi emberek bőrben, szőrösen, büdösen, hangoskodnak, isznak ... Ugye ti is ismertek ilyen embereket? A legfontosabb feladat először is rávenni valakit, hogy engedje, hogy segítsenek neki. Mindezt úgy, hogy ne éreztesd egy percre sem, hogy sajnálod őket. Ők nem kérik a sajnálatodat. Nincsenek rászorulva. Céltudatosak, büszkék magukra és küzdenek minden áldott nap. Érted is, értünk is. Azért, hogy minden magyar büszke lehessen. Én mindig hálás leszek nekik ezért!
Na mielőtt megint elkanyarodnék mindenféle altémában, kanyarodjunk vissza a történet vezető szálához. Megvan a célpont, hangold rá a vedéglátót, hogy azonosak legyenek a céljaitok. Megtettük.
Mostantól azért használok néha egyes szám első személyt, máskor többes szám első személyt, mert a kezdeti kapcsolatfelvételek után alakult egy kis lelkes csapat, mely a szervezés folyamán végig hatalmas segítséget nyújtott. Nem csak fizikai teendők ügyében, hanem lelki támogatásban is.
Nem tudtam volna véghezvinni mindazt, ami egy túra szervezésével jár, ha nem áll ott első számú segítőtársamként feleségem, Babi (Már 29 éve!). Vele bármit, bármikor megbeszélhettem. Segített túllendülni a nehézségeken, lelket öntött belém ha csüggedtem, ötleteivel segített tökéletesíteni a végtelennek látszó teendők sorát. Na és persze Juci és Imi. Nem tudok elég hálás lenni nekik mindazért, emit megtettek. Néha talán nem értettünk mindenben egyet vagy másképp csináltak volna néhány dolgot, de ők kitartottak mellettem és az ügy mellett akkor is. Aztán Jani, Attila bácsi, akik lelkileg tettek helyre, ha elbizonytalanodtam. Nem lenne teljes a segítők listája, ha nem említeném Bernit és Pötit. Ők is megérdemlik, hogy bekerüljenek ebbe az írásba, mert amíg tehették, segítettek. (Nem azért, mintha ez a lista akkora kiváltság lenne, csak mégis valahol muszáj őket is megemlítenem, mint segítők.)
Na már megint elkanyarodtam. Tehát ott tartottunk, hogy a kívülálló mit lát egy motorosban. Nem részletezem, mindenki tudja.
Tavaly a csíksomlyói búcsúról hazamenet sikerült először találkoznunk személyesen a zsobokiakkal. Azt az érintettek tudnák igazából leírni, milyen volt ez a találkozás. Rúzsa Erzsike a gyermekotthon vezetője és a helyi lelkész, Bartha István Zsolt, aki írt is erről néhány sort.
Motoros angyalok
Beállítottunk egy túra végén, meglehetősen izzadságszagot árasztva magunkból, kissé ziláltan, fáradtan, szembekerülve a falu elöljáróival, akik éppen ünnepi ruhában fogadtak minket. Maradjunk annyiban, hogy meglehetősen nagy volt a kontraszt közöttünk. :D Ránézésre. Néhány percig. És lassan, nagyon lassan, de nyílni kezdett az ajtó, melyen bekopogtunk. Megéreztek valamit abból, amit képviselünk. A céljainkat, a gondolatainkat. Kezdtünk együtt gondolkodni. Igaz, csak félénken, kicsit tartózkodva, kicsit sötétben kutatva, de a fény kezdett beszűrődni. Megvolt az áttörés. Vágjunk bele! Lássuk mi sül ki belőle.
Mi sült ki belőle? Aki ott volt, tudja. Ha másnak nem is, nekem egy életre szóló élmény. Felfoghatatlan mennyiségű felénk áradó szeretet, elfogadás, befogadás, barátság. Azt hiszem ez egy újabb írást kíván, hogy mindazt leírjam, mit hozott számomra ez a túra. Mennyi lelki muníciót. Ezért itt félbe is hagyom a történetet.
Ideiglenes lezárásként azért álljon itt egy kis magyarázat arra, miért is lett a túra szlogenje a címben megfogalmazott gondolat.
A kezdetek kezdetén, mikor még a faluval ismerkedtem, keresgéltem, kutattam információk után. Akkor akadtam bele egy 2016.09.25-i lelkészi beiktatásról szóló videóba. Érdemes rászánni az időt!
Lelkészbeiktatás Zsobok
Végignéztem a felvételt és beleragadt egy mondat az agyamba. A tudatom alá hatolt és befészkelte magát. Elhangzott az azóta szlogenné vált - a szó jó értelmében - "...a szeretet a kulcs minden szív felé ..." Elgondolkodtató, képszerű, mindent kifejező mondat. Nem is magyarázom, hogy mit jelent, mert mindenki megérti. Azt pedig, hogy mindez milyen hatással volt az azóta lelki társammá lett Bartha István Zsoltra, Rúzsa Erzsikére, Gál-Máté Csillára és még sorolhatnám hosszasan a zsoboki barátaink nevét, na és rám, ránk, már egy másik történet. Ígérem, hamarosan arra is sort kerítek, hogy megosszam veletek.
Addig is élj úgy, hogy büszke lehess magadra. Nem mások előtt, leginkább magad előtt, a saját elvárásaidat teljesítsd.
-- Lesbat --
