Kicsit rendhagyó bejegyzés, amit ma írok. Szomorú a lelkem. Több oka is van ennek a letaglózott érzésnek.
Az első döbbenet ma akkor ért, amikor hírét vettem, hogy halálos baleset történt a közelünkben. Két fiatal frontálisan karambolozott és az egyikük a helyszínen, a másikuk néhány óra elteltével életét vesztette. Nem ismertem őket személyesen, de az egyik srác annyi idős volt, mint a fiam. Nehéz szavakba önteni, mit érez az ember, ha ilyen hírt hall. Valahol a tudatalattijában megfogalmazódik, hogy akár az én fiam is lehetett volna. De aztán elhessegeti az ember a gondolatot.
Minden jó érzésű ember tudja, hogy mekkora fájdalmat okoz mindkét családnak szeretteik elvesztése. Akár ismerik, akár nem az érintetteket, a hírek hallatán együttérzésüket fejezik ki a hozzátartozóknak.
Mivel napjainkban virágkorát éli a közösségi lét, óhatatlanul összefut az ember a balesetről szóló bejegyzésekkel. Főleg azért, mert a közelben történt. Az emberi kíváncsiság sarkallja a legtöbb embert arra, hogy egy ilyen hír címének olvasatára el is olvassa az abban leírtakat. Én nem szoktam, de most kivételesen - a fentiekben leírt érintettségem miatt - elolvastam. Szerencsére semmi bulvár fogás nem volt a közleményben, csupán tények közlése. Elolvastam és igyekeztem továbblépni, elhessegetni magamtól a gondolatot, a rossz érzést, de mindez mostanáig halványan megmaradt.
Éppen ezért írok most. Jó érzésű ember tehát a hír hallatán együttérzését fejezi ki. De mint tudjuk, nem mindenki ilyen. Amióta adott az Internet, adottak a közösségi oldalak - elsősorban a Facebook - által adott nyilvánosság, azóta bárki világgá kürtölheti azt, amit csak akar. Régebben, ezen lehetőségek hiányában sosem - vagy csak igen ritkán - futottunk össze olyan emberek gondolataival, megnyilvánulásaival, melyekre nem voltunk kíváncsiak. Többnyire azért, mert nem kerestük az olyan emberek társaságát, akik lehúznak, szégyenbe hoznak minket faragatlanságukkal, tájékozatlanságukkal vagy butaságukkal. Egyszerűen nem kerültünk velük kapcsolatba.
De ez a közösségi lét óta megváltozott. Lépten-nyomon futunk bele olyan bejegyzésekbe, melyeken megrökönyödünk, esetleg felháborodunk, bosszankodunk. Ömlik ránk a mértéktelen butaság, rosszindulat, alpáriság. Sokaknak nem volt gyerekszobájuk, de számítógépük, okostelefonjuk azért nekik is van. Sajnos!
Nos én is ebbe szaladtam ma bele. Olvasva a tragédiáról szóló híreket, belepillantottam a hozzászólásokba. 90 százalékban részvétnyilvánítások, együttérzést kifejező mondatok. Aztán fejbevág egy bejegyzés: "Mert mennek, mint az állat". Aztán a következő: "Na, nekik is rosszul indult a napjuk!" Aztán a harmadik: "Biztos rutintalan volt...." Itt már elborult az agyam.
Hogy lehet egy emberi lény ennyire félresiklott? Nincs benne együttérzés? Mindenféle tények ismerete nélkül ítélkezik, eldönti ki hibázott, viccelődik mások halálán. Elkeserítő és egyben felháborító.
Sajnálom, hogy ide jutottunk. A bulvár, a folyamatos álhírek, az emberi gyarlóság kihasználása, a fogyasztói társadalom lassan eltünteti az emberek méltóságát, gondolkodásra való igényét.
Persze szerencsére azért többségben vannak azok, akiknek ez nem elfogadható. Ezért bízom benne, hogy minden ilyen negatív "élmény" erősebbé teszi a normálisan gondolkodó többséget és kivetik maguk közül a selejtet.
Részvétem a családoknak, akiket ez a ma reggeli tragédia megfosztott a legnagyobb értéküktől, a gyermekeiktől. :( Nyugodjanak békében!
