Törjön ki a szeretet!

Első alkalommal 2013-ban jártam Erdélyben. Nem azért, mert addig nem akartam, hanem azért, mert előtte voltak fontosabb, előrébb való dolgok a mindennapjaimban. 

1983-ban, alig 16 évesen szereztem meg a nagymotor jogsimat. Sosem volt előtte motorom és amikor vizsgáztam, akkor sem állt a garázsban semmilyen két kerekű járgány a bordó Csepel biciklimen kívül. A kismotor hajtási engedélyt is motor nélkül szereztem korábban. Szinte minden barátomnak volt valamilyen robbanómotoros járgánya, de nekem édesapám - Isten nyugosztalja - mindig azt mondta, ő sosem fog nekem motort venni. Így hát a vizsga előtti napon kölcsön kapott MZ150 TS-sel vizsgáztam le.

Nem azért nem vett, mert nem tehette volna meg. Szerencsére olyan családban nőttem fel, ahol nem jelentett gondot a mindennapi élet szükségleteinek kielégítése, néha még extra luxus dolgokra is futotta, így kaphattam meg életem első Röamer, 7 dallamos quartz óráját egyik alkalomra vagy a hőn áhított szovjet gyártmányú Sputnyik versenykerékpárt. Igaz, abban nem volt köszönet, amikor még a vásárlás napján nekiestem vasfűrésszel az ízlésemnek megfelelő méretűre alakítani az első és hátsó sárvédőt szüleim legnagyobb megrökönyödésére. Arról, hogy mi volt ezért a jutalmam első kézből , arra inkább nem térnék ki. :)

Szóval nem éltünk rosszul, bár nem jártunk külföldre nyaralni, nem volt balatoni nyaralónk, nem kaptunk meg bátyámmal mindent, amit szerettünk volna, de maradjunk annyiban, hogy nem nélkülöztünk. Tehát akár kaphattam volna - ahogy akkoriban hívtuk - kismotort, de apám elzárkózott a lehetősége elöl. Ezt az elvét mindig betartotta, sosem vett nekem motort. Amikor elkezdtem dolgozni és pénzt keresni 20 évesen, természetesen első adódó alkalommal megvásároltam munkatársam eladó sorba került MZ TS 125 motorját, életem első saját járgányát. Voltak ugyan vele problémák - többek közt komplett blokkot kellet vásárolnom néhány ezer Km megtétele után -, de összességében nagyon szerettem. Igaz, hogy néha lerohadtam vele, 90 Kmh-nál többet nem igen tudott, kanyarban kicsit tolta az elejét, előzni is csak módjával lehetett vele, de az enyém volt, szabad voltam, ha felültem rá. Azzal jártam haza, esőben, napsütésben, élveztem minden percét.

De elérkezett az idő és munkatársam kilátásba helyezte, hogy eladná nekem a nyulam nagyobb testvérét. Persze azért 1988. körül nem kerestem olyan jól, mivel akkor már szeretettel várt és kötelékébe fogadott a Magyar Néphadsereg paksi munkás ezrede. A havi zsoldból nem igazán futotta a luxus MZ 250/1-re, álmaim motorjára. Így hát végső kétségbeesésemben szüleimhez fordultam, hogy esetleg megfinanszíroznák-e hitelre kisfiuk egyetlen álmát. (Volt persze még egy álmom, de az akkoriban már megvalósulni látszott, mert szegény katona kölök már szerelmes volt az első feleségébe. :) )

Na de visszatérve a gondolatmenetre, kölcsönért folyamodtam. A válasz előre borítékolható lett volna, NEM! Motorra nem kapok egy fillért sem. Viszont szegény bakaként, hogy ne kelljen hosszú órákat buszozással és átszállással töltenem, ha találok egy megfelelő fedett, négy kerekű járművet, akkor hajlandók előre megfinanszírozni életem első autójának árát. Természetesen csakis kölcsön formájában! Mivel akkoriban már kiteljesedni látszott párkapcsolatom, hosszas évődés és tanácskozás után úgy döntöttem, legyen. Hűtlen lettem hát motoromhoz és belehuppantam egy luxus limuzin kényeztető ülésébe. Igen, életem első autója egy Trabant 601 volt.

Aztán folytatódott az élet. Katonaság, munkahely, házasság, lakás, gyerekek, a motor meg egyre jobban kiszorult az életemből. Átvették helyét a mindennapok, autók jöttek, mentek. Hosszú évekig volt ez így. Néha előszedtem szegény nyulat, életre leheltem, mentem vele pár utcányit, majd ismét a feledés homályába merült.

De hosszú évek után, mikor szintén hosszas vágyakozást követően ismételten beköltözött az életembe a két kerekű - a jelenlegi sárkány személyében -, akkor azzal együtt jött az igény is. Látni Erdélyt, bejárni, emberekkel találkozni. Furcsa volt először szembesülni vele, hogy több száz kilométerre az otthonomtól ugyanazon a nyelven szólnak hozzám Farkaslakán, Gyimesbükkön, Gyergyószentmiklóson, mint otthon. Azelőtt sosem gondoltam bele mélyen, mit is jelent Magyarországon kívül magyarként élni. Nem tudatosult bennem, hogy ők is hús-vér emberek, magyar emberek, mint én. Más olvasni, tudni róla, és más találkozni velük.

A meghatározó élmény aztán lépten-nyomon ismételte és ismétli önmagát. Délvidéken, Felvidéken, Kárpát-alján, Erdélyben, mindenhol sikerült olyan emberekkel találkoznom, akiket örökre a szívembe zártam. Ők talán ezt nem is tudják, de minden alkalommal libabőrös leszek, ha találkozom velük. Mérhetetlen szeretetet érzek irántuk, tisztelem és becsülöm őket, amiért megmaradtak magyarnak mindazok ellenére, ami körülveszi őket. Tudom persze, hogy ők másképp látják magukat, nem tartanak igényt a sajnálatunkra, maximum a szeretetünkre. Azt igyekszem is nekik megadni. Akár úgy is, hogy ilyeneket írok.

A jelenlegi helyzetben persze egyelőre csak annyit tehetek, hogy megpróbálom magam az ilyen lélekből jövő írásaimmal a tudatukban tartani, hogy legközelebb, amikor találkozunk, emlékezzenek rá, hogy nem felejtem el őket sosem. Mert találkozni fogunk, ebben biztos vagyok. Feltéve persze, ha ők is így gondolják ;)

Miért született most ez az írás? Fogalmam sincs. Eredetileg ez is csak egy pár soros Facebook bejegyzésnek indult, de megindult a szekér, hát nem akartam elé állni, nehogy eltaposson. Inkább leírtam nektek ezeket a gondolatokat. Kívánom nektek, hogy belőletek is kitörjön a szeretet, tapasztaljátok meg azt a rengetek pozitív érzést, amit magyar testvéreitekkel való találkozás okoz. Ha nem is írtok róla hosszas, cirkalmas irományokat, azért a történet maradjon meg emlékeitekben.

Ezúton is szeretettel ölellek benneteket magyar barátaim ott, az "idegenben". 

--Lesbat--

Képek forrása: Internet és saját fotók

Lesz tavasz

 

Van abban valami megmagyarázhatatlan erő, amikor egy kora reggelen ébredés után kitekintesz a szállásod melletted elhaladó főútra és azt látod, emberek gyalogolnak nemzeti zászlókkal, népviseletben, beszélnek, nevetgélnek, messziről üdvözölnek téged, mit régi barátjukat. Mindezt magyarul, pedig - Isten bocsássa meg ezt nekem, hogy le kell írnom - Romániában (?) vagyunk.

Aztán rövid nézelődést, majd készülődést követően elragad az érzés. Felülsz a motorra, út közben integet mindenki, minden porcikádat átjárja a borzongás. Nem a reggeli csípős idő miatt. Hiába a deresen csillogó motorülés, kisüt a Nap, felmelegíti a tested. A lelked melegéről pedig az eléd táruló látvány gondoskodik. 

Lassan haladsz a szekerek, zarándokok közt, mert minden pillanatát ki kell élvezni. Aztán leparkolod a vasat, összeszeded a kis motyódat, mely egész nap húzza majd a válladat. Kezd meleged lenni a csizmában, kabátban, gondoskodnod kell a sisakról, minden cuccodról. De végre elindulsz a nyeregbe. Oda, ahova minden magyar testvéred igyekszik. Elragad a tömeg, mindenki mosolyog, boldog. Örülsz, hogy a barátaid közt vagy.

Leírni nem lehet, csak megtapasztalni. Átélni azt a felejthetetlen eseményt, amelyen magyar testvéreiddel együtt dobban a szíved, összeér a lelketek, ismeretlenül is mindenki a barátoddá válik. Aztán megtapasztalod, mennyi véletlenen múlik az ember élete. Mindaz, ami földi itt létünk során történik velünk, véletlenek sorozata. Persze csak akkor, ha meg mered élni az életedet és nem csak a mindennapok sodornak tovább maguk alá gyűrve. Mégis mi más lehet, mint véletlen, hogy olyan barátokkal találkozol sok száz kilométerre otthonodtól, akik közül az egyikük alig egy utcányira lakik tőled, a másik két barátod pedig mindössze pár percre. Ez biztosan véletlen. Gondolná az, aki külső szemlélőként tapasztalná meg a leírtakat.

Véletlen? Vannak véletlenek? Bizonyára. De ahogy már én is sokszor leírtam, nincsenek véletlenek. Nem véletlenül botlassz bele olyanokba, akik hozzád hasonlóan hajlandók felkelni a fotelből. Útra kelnek, hogy személyesen éljék meg azt a megismételhetetlen pillanatot, ott fent a nyeregben. Ott, ahol mindenki magyarnak érezheti magát.

Bízom benne, hogy egyszer túl leszünk végre ezeken a napokon, melyek megkötik a kezünket, elszakítanak minket egymástól, megpróbálják legyőzni a barátságunkat. Lesz tavasz, lesz rügyfakadás, gyalogolunk még egymás mellett, lélekben egyként a nyeregbe.

--Lesbat--

Totálisan agymosott

Hetek vagy inkább hónapok óta foglalkoztat a gondolat, hogy meg kellene szólalnom a jelenlegi helyzet kapcsán. Gondolok itt a vírusra, mely néhány nap alatt mindegyikőnk életét megváltoztatta. Aztán ahogy telt az idő, lépten-nyomon azzal találkoztam, hogy tele a közösségi média szakértőkkel, virológusokkal, orvosokkal, megmondó emberekkel, szakértőkkel. Mindenki leírja a tutit, a megdönthetetlen bizonyítékok felsorakoztatásával igazolják vélt igazukat a témában. Így hát rám, mint egyszerű gondolkodó és néha nyilvánosan megszólaló figurára semmi szükség nincs már.

El is határolódtam magamtól, mint hozzá nem értő személytől és letiltottam magam a saját megszólalásaimról.

Az alapvető probléma az velem, hogy amióta öntudatra ébredtem, mint az a bizonyos Skynet, azóta képviselem a számomra fontos értékrendet. Ezek néhány alap fogalomra épülnek, nem túl bonyolult. Felsorolás szerűen a legfontosabbak a becsületesség, igazság, tisztelet, elkötelezettség, szabálykövetés, őszinteség. Ezek egész életem során elkísértek és el is fognak mindaddig, míg lehetőségem van élni, megszólalni.

Nagy szavak, elismerem. Biztosan hibáztam is életem során, mert én sem vagyok hibátlan. De a gyerekeimet is mindig becsületességre, őszinteségre neveltem. Igaz, sokszor hátránya származik belőle az embernek, ha őszinte, ha kiáll egy saját maga számára fontos értékrend mellett, de legalább bármikor tükörbe tud nézni. (Van persze, aki bármikor tükörbe tud nézni, mert nem érdekli ki néz rá vissza, de az egy másik történet.)

Alapvetően tehát szabálykövető ember vagyok. Ez felnőtt életemben is a mindennapjaim részévé vált, amikor az első és azóta is egyetlen munkahelyemre, a Paksi Atomerőműbe jöttem dolgozni. A kezdetektől fogva szigorú előírásoknak, szabályoknak, eljárásrendeknek, utasításoknak kell megfelelni nap mint nap a munkám során. Nem szeghetek szabályt, mert azzal a saját és mások testi épségét is kockára tehetném. Miért fontos ez? Hogyan kapcsolódik ez a bevezetőben említett jelenlegi, vírusveszélyes időkhöz? Úgy, hogy ha azt mondják maradjak otthon, akkor azt teszem. Ha azt mondják hordjak maszkot, akkor felveszem és így tovább. Nem bírálom a szabályokat, nem keresem a kiskapukat, hogy hogyan tudnám kikerülni a meghozott szigorításokat, hanem megteszem, amit kérnek tőlem.

Az idei motoros szezon számomra ezért is indult nehezen. Megkértek, maradjak otthon, motorozni se menjek, így hát nem mentem. Fájt a szívem, de úgy gondoltam megteszem azt, amit én megtehetek annak érdekében, hogy minél előbb véget érjen ez a rémálom. Itt jön képbe a jól ismert közösségi oldal.

Mivel boldog, boldogtalan az első időkben szót fogadott és otthon maradt, a mindennapi átlagos böngészésük többszörösét töltötték online a gép előtt, mint azt korábban tették. Ettől szaporodtak meg a szakértők minden fellelhető témában. Legyen az főzés, vírus, motorozás, gyermek nevelés és minden népszerű téma. Folyamatosan jöttek a szabályokat kritizáló, megmagyarázó, kikerülő bejegyzések, mit miért lehet annak ellenére, hogy nem lehetne. Nos ezekhez - mint hozzá nem értő - igyekeztem nem hozzászólni vagy legalábbis visszafogott mennyiségben kifejteni a véleményem.

Aztán elérkezett az a pillanat, amit a gondolkodó többség többnyire megtapasztal, akinek regisztrációja van a legnépszerűbb közösségi médiában. Mindig akad egy-két ismerős, aki kioktat, felvilágosít, leereszkedik a szintedre és elmagyarázza, hogy te mekkora gyökér vagy, amiért nem érted meg a lényeget. A téma teljesen lényegtelen. A hangsúly azon van, hogy te nem értesz ahhoz, amihez hozzászóltál és teljesen rosszul látod a dolgokat. Na és itt követed el - és én is itt követem el - az első hibát. Véleményt nyilvánítasz, érvelni kezdesz. Nem durván, nem kioktatóan, csak a saját tudásodra, ismereteidre, körültekintésedre, esetleg kutató munkádra támaszkodva véleményt formálsz. Egy olyan álláspont mentén, mely nem illeszkedik az adott ismerősöd, barátod hozzászólásához, megosztásához. Esetleg még homlokegyenest szembe is mész vele. Mindezt persze kellő tisztelettel. Néhány pillanat és mielőtt felfognád, már meg is vagy bélyegezve. Totál agymosott vagy! A legszebb az, amikor ezt valaki ismeretlenül teszi. Úgy, hogy soha életedben nem találkoztál vele, nem vitáztál vele, de ő ismer annyira, hogy egy pillanat alatt rád süti a bélyeget, agymosott vagy. Lehet ennek ellentmondani? Nem, nem lehet. Jobb esetben letilt és soha többé nem kell olvasnod magvas gondolatait, rosszabb esetben ismerősnek jelöl és privát beszélgetésben kíván téged jobb útra terelni. Terelni, mint a birkát, mert hát ugye csak az lehetsz ennyi ésszel.

Ha az illető ismerősöm, akkor adott a kérdés: Mit tegyek?

Tiltsam le? - igazából semmi bajom vele, csak nem értem a megnyilvánulását.

Némítsam el 30 napra? - igen, nálam ez az első, bár ideiglenes megoldás. Ha 30 nap után is beleszaladok az esztelen megosztásaiba, akkor végleg elválnak útjaink. De még akkor sem törlöm őt az ismerőseim közül, csak kiveszem a "követem" jelzést és máris megkímélem magam a jövőben a még nagyobb csalódásoktól.

Hintsem be a sírját sóval? - :) á, azt azért mégsem tehetem, mert annál többre tartom saját magam.

Nos ezeken gondolkodva végül arra jutottam, hogy nem kell nekem megszólalni vírus ügyben, vannak erre szakképzett emberek ezrével. Minek szaporítsam a számukat még eggyel? Nem is tettem meg.

Ez az írásom most miért született meg mégis? Nos azért, mert kicsit besokalltam. 

A minap megint beleszaladtam egy olyan "vitapartnerbe", aki megállapította rólam, hogy totálisan agymosott vagyok. Hogy ezt mire alapozta, az nem derült ki számomra, ugyanis sosem találkoztunk, nincs közös ismerősünk, nem vagyunk kapcsolatban semmilyen szinten és még fényképet sem találtam az illető adatlapján. Egy bejegyzésre reagálva leírtam és idéztem néhány sort. N.V. és egyik vélhetően jó komája pedig megállapította, hogy totálisan agymosott vagyok, birka és mindezek megkoronázásaként még teljesen gáz is.

Néhány idézet tőlük, ami engem jellemez:

"Köd előtted, köd utánad! Gáz vagy!"

"Nem tudom ki vagy, de ennyi hülyeséget összehordani és hinni bennük, ez kritikán aluli."

"Egyszer ezért még mélyen szégyenezhetitek magatokat!"

A legszebb gondolatot egy, a fentiekben leírt, általam ismeretlen hölgytől kaptam:

N.V. "Így gondolkodik az, akinek a fityesz átmosta az agyát! Ez meg az én véleményem!"

Ezt a véleményt nyomatékosítandó a másik vitapartner még meg is fejelte:

"Totálisan agymosott! Kár rá minden pillanat!"

Aztán egy általam idézett szövegre, melyet idézőjellel jeleztem, hogy ez egy idézet, a következő megrovást kaptam:

"Kimásoltál egy baromságot, nem a te mondataid, akkor kivel vitatkozzak?"

Hát így megy ez kérem szépen a közösségi médiában. Ismeretlenül szidják, lenézik, pocskondiázzák, sértegetik a másikat, majd végső, mindent eldöntő érvként hozzáteszik, hogy totálisan agymosott!

Igen, ez lennék szerintük én is. De nem érdekel ezen bejegyzésen túl. Nekem magamnak kell megfelelnem, magamat kell néznem a tükörben, a saját értékrendemhez kell méltónak maradnom. Így teszek rá, ha bárki agymosottnak tart. Lelke rajta. ;)

A lényeg úgyis az, hogy én tudjam, hogy ki vagyok!

--Lesbat--

 Képek forrása: Internet (újrafelhasználható)

Megérdemlem én ezt?

Szerencsésnek mondhatom magam, mert folyamatosan kapom az élettől a szeretetet és az odafigyelést. Szinte semmit nem kell érte tennem, csak oda kell mennem és el kell fogadnom. Így van ez már évek óta Kárpátalján is.

2014. tavaszán hallottam először arról, hogy néhány elszánt motoros, az ukrajnai határátkelés nehézségeivel mit sem törődve, harmadik alkalommal kel útra, hogy a beregszászi Sámuel Alapítvány gyermekeinek egy kis szeretetet és anyagi segítséget vigyenek. Akkoriban már én is megfertőződtem, kezdett kinyílni a látómezőm, egyre fogékonyabb lettem a határon túli magyarok rezdüléseire, az irántuk érzett szeretet egyre gyakrabban lopózott be a tudatomba. Elhatároztam, hogy nekivágok én is.

Sajnos ez az elhatározásom meghiúsult, mivel pont azon a hétvégén mindhárom nap dolgoznom kellett. Így hát gondoltam, várok egy évet, majd csak kibírom a következő alkalomig.

Elérkezett 2015., majd 2016. nyara is, de nekem minden évben sikerült azokon a napokon  dolgoznom. A sorozatos kudarcok után aztán elhatároztam, ha törik, ha szakad, 2017-ben már semmi nem tarthat vissza, megyek és kész.

Így is lett! Igaz, megint akadályozott ezen célom elérésében a munkabeosztásom, de kivettem 3 nap szabadságot, nem halogattam tovább az elkerülhetetlent. Ott a helyem! Pénteken délután, barátokkal indultunk Lajosmizséről a beregsurányi határátkelő felé, ahol a találkozási pont volt. Hosszadalmas várakozás, útlevél, forgalmi, zöldkártya, jogosítvány, "cetlire 3 pecsét" aztán végre átengedett a kiskatona. Megérkeztünk Ukrajnába. Hosszú évek után először léptem ukrán földre. Legutóbbi látogatásom ennek az országnak a fővárosában - Kijevben - volt, még 1990-ben, pont a jegyrendszer bevezetésének közepén. Üres boltok, sorban állás, hiánygazdaság, hatalmas terek, épületek, távolságok, mégis örök emlékek.

Szóval átértünk a határon, ahol a Sámuel Alapítvány vezetője, Sipos Géza  - akit talán azóta már barátomnak mondhatok - várt minket. Tökéletes fogadtatás, teljes ellátás, kényelmes szállás, a motorok zárt parkolóban. A kis csapat hamar megtalálta a kollégium melletti kis magyar kocsmát, mert ugye az egész napos kimerítő utazás után muszáj legurítani néhány sört. Mindenki ismer mindenkit az összejött kis csapatból. Sokan a kezdetektől ott vannak, mások - köztük én is - először járunk itt. Mégis, eltelik pár perc közösen és nem érzed, hogy idegen vagy. Ez egy kis közösség, azonos célokért, azonos gondolatokkal, megértjük egymást. Egy kis izgalom motoszkál bennem a másnapi eseményre gondolva, de a sör, a barátok és a remek környezet feledteti mindezt. De későre jár, ideje pihenni menni, mert hosszú nap elé nézünk.

A reggeli készülődés senkinek sem a barátja. Mindenki nyűgös, fáradt, szedegeti össze a motyóját, hogy semmit ne hagyjon a szálláson, mert reggeli és indulás a gyermek motoroztatás helyszínére.

Elindul hát a kis csapat, elöl autóval Géza vezeti a sort. Néha megáll, egyeztet, bevárjuk a leszakadozott motorosokat, készül néhány szép emlékű fotó. Az utak minősége - hogy is mondjam - nem teljesen felel meg a nem túraendúró felépítésű motoroknak. Hatalmas kátyúk, felmart burkolat, buckák, gödrök, szögek, macskakő, minden elképzelhető minőség néhány kilométer alatt. Helyenként csak lépésben haladunk, lehetetlen gyorsabban közlekedni. De mégis, egyszer csak odaérünk és a sok zöld pólóba öltözött gyermek és felnőtt egyszerre kiált fel és üdvözöl minket. 

Aki ezt még nem élte át, annak nehéz elmagyarázni, mit érez ilyenkor a földi halandó.  Megérdemeljük ezt a szeretetet? Rászolgáltunk mi erre? Meg tudjuk mindezt hálálni? Remélem igen.

Rövid köszöntő, amit a gyerekek egyre nehezebben viselnek. Már húzódnak oda a motorokhoz és a motorosokhoz, akiket sokan már ismernek és a legnagyobb szeretettel köszöntik őket. Várják a pillanatot, amikor végre elhangzik, hogy kezdődik a motoroztatás. Kezdetét veszi a nap fénypontja. Sorban állás, kis tolakodás, kis lökdösődés, de kizárólag az izgatottságnak köszönhetően. Zúgnak a motorok, rójuk a köröket fáradhatatlanul. Csak gyűlnek a kilométerek, mindig van újabb és újabb jelentkező.

De mint minden jónak, ennek is véget kell egyszer vetni. Kezdődik a gyerekekkel, nevelőszülőkkel a beszélgetés, ismerkedés, emlékek felidézése, tervezgetés. Mindenkinek van valamilyen különleges emléke erről a túráról. Nekem több is. A jók mellett néhány kellemetlenebb is, de mindez feledhető.

Feledhető, hogy a vereckei hágón tett, örök életre nyomot hagyó kirándulás után itthon szimeringet kellett cserélni az első teleszkópokban, mert szétverte az út. Feledhető, hogy a hátsó gumimban egy hatalmas szögnek köszönhetően lemaradtam egy várlátogatásról.

De ennek a defektnek a pozitív hozománya, hogy megismertem olyan embereket közelebbről, akik nálam sokkal szegényebbek, sosem láttuk egymást, mégis önzetlenül, első szóra segítségemre siettek. Mire észbe kaptam, már ott álltam szerencsétlenkedve, hogy nem tudom kifizetni a javítás költségét, mert nem vittem magammal Hrivnyát, a helyi hivatalos pénzt. Erre közli velem alkalmi segítőm, hogy ő már rendezte! Sosem tudom neki meghálálni!

Szóval egy ilyen húzós nap során éri az embert a legtöbb intenzív élmény. Még leírni is lehetetlen azt a sok történést, ami végbemegy pár óra alatt.

Este aztán ismét egy kis kocsma, beszélgetés, tervezgetés és rájövünk, megint várnunk kell egy évet, hogy újra átélhessük mindazt a jót, amit a sors megadott nekünk. Mert aki egyszer ott volt tudja, legközelebb is ott a helye.

Akik még nem jártak arra vagy egyáltalán, semmilyen, ilyen jellegű eseményen nem vettek eddig részt, ne habozzanak, szánják rá azt a hétvégét és egy örök emlékkel gazdagodnak. Fülig fog érni a szájuk, melegség költözik a szívükbe, akár hányszor eszükbe jut majd az a nap.

Már várom az idei túrát, idén is ott a helyem. Persze megint szabadságot kell kivennem, de megéri, mert megfizethetetlen élményt és lelki feltöltődést ad ez a beregszászi esemény. Találkozzunk Kárpátalján!

--Lesbat--

Volt egyszer egy klipforgatás...

Fotó: HRB

2019. nyarát írtuk, amikor egy felhívással találkoztam. Ha jól emlékszem, először a saját motoros csapatunk tette közzé e-mailben, majd a Facebook-on is belefutottam, hogy egy bizonyos Kerecsen Zenekar keres klipforgatáshoz motoros urakat és hölgyeket. Fogalmam nem volt róla, hogy mi lehet a történet háttere. Viszont a forgatás helyszíne szinte itt van a szomszédban, Gyönkön. Azért ezen a helyszínen, mert a dalban szerepelni fog a gyönki Harmónia - Rend-Band Ifjúsági Kórus & Zenekar.

Sokszor és szívesen motorozom azon a környéken. Bár az utak minősége néhol elég kiábrándító, a környező táj sok mindenért kárpótol. Így hát elkezdtem kicsit jobban utánanézni, mi is lehet ez a történet.

Csatlakoztam a Facebook-on a zárt csoporthoz, ahol megtudhattam a részleteket. Bevallom sosem hallgattam ezt megelőzően a Kerecseneket. Nem is tudtam róluk, hogy ők egy régimódi (remélem Zsolt nem haragszik meg ezért a minősítésért ;) ), igazi rockzenét játszó felvidéki, komáromi csapat. Később persze kiderült, hogy a "Mit szól ehhez Brüsszel" című szerzeményükkel nemrégiben összefutottam már a világhálón, csak nem kötöttem hozzájuk. Az a számuk igen ütős, beszólós, igazi lázadó feeling-gel átitatott kompozíció. Ha nem hallottad még, pótold azonnal!

Elmélyedve a csoportban közzétett információkban végül kialakult bennem a kép, hogy ott kell lennem a forgatáson. Rockzene, motorok - ráadásul chopperek, cruiserek - ott a helyem! Vigyázz Gyönk, jövök!

Lassan, nagyon lassan múltak a napok, a hetek. Közeledett a forgatás ideje, minden eltervezve. Mivel hétköznapra volt tervezve a forgatás, mindjárt ellenőriztem a beosztásom és szerencsére nem dolgoztam azon a napon. Minden ok!

Elérkezett a várva várt program előtti nap. Rossz hírek érkeztek. Nagy valószínűséggel nem lesz forgatás, mert ítéletidőt prognosztizálnak a meteorológusok. Mivel az együttes Felvidékről érkezik, a stáb pedig Budapestről és nem ingyen, túl nagy lenne a rizikó egy esetlegesen felesleges utazás miatt, így program lefújva. Elszomorított, hiszen a motor lemosva, sátor, ruha, sör, pálinka, minden bekészítve, felmálházva áll a motor a garázsban. :(

Rövid párbeszéd után hivatalos lett az újabb időpont. Hurrá! Ja, nem! Dolgozom este hatig. Úgy néz ki nem megyek, mert felesleges már este elgurulni Gyönkre. Tanácstalanul olvasgattam a csoport híreit, a szervezők hozzászólásait, aztán végül Zsolt meggyőzött, hogy menjek ki. Elintéztem, hogy korán tudjak indulni, így este 6 után pár perccel meg is érkeztem a helyszínre. Gyönk mellet egy tisztáson volt az esemény gyújtópontja. Gyors köszöngetés a motorról, sátorverés, átöltözés bőrbe - kb. 35 fokban - majd kaja után néztem, de addigra arról lekéstem. Így nem maradt más hátra, mint várni a kezdést.

Alig negyed óra telhetett el, szóltak, indulunk. Körbenéztem, mindenki indul. Sisak csak 2 emberen - az egyik én voltam - a többiek már gurulnak is csupaszon. Igen, szinte csupasznak érzem magam, ha nem vagyok rendesen felöltözve.

A nagy kapkodásban még  a napszemüveget is elfelejtettem előszedni, így félig vakon, sisak nélkül, kesztyű nélkül már én is ott csapattam a menet végén.

Jöttünk, mentünk, fordultunk, húzattuk, morcosan néztünk, besétáltunk, keménynek mutatkoztunk, mozogtunk (táncnak nem nevezném), ismételtünk, ismételtünk, ismételtünk... Leégett a tábortűz,

Végét vetik a zenének

S hazamennek a legények

A forgatás után jólesett a hideg sör és az ajándékba kapott forró kutya. Elvegyültem, ismerkedtem, beszélgettem, meglepődtem. Elsősorban azon csodálkoztam, hogy megint egy olyan csapatba sikerült botlanom életem során már másodszor, akik pont olyan lököttek, mint én. Hasonlóan gondolkodunk, hasonló a felfogásunk az élet dolgairól. Megismerkedhettem a Kerecsen tagjaival, elsősorban Varga Zsolttal. Beszélgettünk jelenről, élményekről, határon túliságról, jövőbeli tervekről. Szerintem mi már ott tudtuk, hogy összehoz még minket a sors. Azonos célokért mindketten tudunk rajongani és tenni érte.

Aztán amikor korán reggel hazafelé indultam, futólag megálltam elköszönni a házigazdáktól. Häuszer Beáta és Schmindt Péter elbúcsúztatott, majd legnagyobb meglepetésemre pár nap múlva megkerestek, hogy Pakson járnak a napokban, tudnánk-e találkozni? Persze, hogy tudtunk, hisz értékes emberekre mindig van idő!

Nos dióhéjban ennyi volt ennek a klipnek a története. Lehetne erről még oldalakat írni, de most legyen elég ennyi.

Tavasszal folytatjuk! Ugye Zsolt, Bea, Péter? Én szeretném....

--Lesbat--

Egy baleset margójára

Kicsit rendhagyó bejegyzés, amit ma írok. Szomorú a lelkem. Több oka is van ennek a letaglózott érzésnek.

Az első döbbenet ma akkor ért, amikor hírét vettem, hogy halálos baleset történt a közelünkben. Két fiatal frontálisan karambolozott és az egyikük a helyszínen, a másikuk néhány óra elteltével életét vesztette. Nem ismertem őket személyesen, de az egyik srác annyi idős volt, mint a fiam. Nehéz szavakba önteni, mit érez az ember, ha ilyen hírt hall. Valahol a tudatalattijában megfogalmazódik, hogy akár az én fiam is lehetett volna. De aztán elhessegeti az ember a gondolatot.

Minden jó érzésű ember tudja, hogy mekkora fájdalmat okoz mindkét családnak szeretteik elvesztése. Akár ismerik, akár nem az érintetteket, a hírek hallatán együttérzésüket fejezik ki a hozzátartozóknak.

Mivel napjainkban virágkorát éli a közösségi lét, óhatatlanul összefut az ember a balesetről szóló bejegyzésekkel. Főleg azért, mert a közelben történt. Az emberi kíváncsiság sarkallja a legtöbb embert arra, hogy egy ilyen hír címének olvasatára el is olvassa az abban leírtakat. Én nem szoktam, de most kivételesen - a fentiekben leírt érintettségem miatt - elolvastam. Szerencsére semmi bulvár fogás nem volt a közleményben, csupán tények közlése. Elolvastam és igyekeztem továbblépni, elhessegetni magamtól a gondolatot, a rossz érzést, de mindez mostanáig halványan megmaradt.

Éppen ezért írok most. Jó érzésű ember tehát a hír hallatán együttérzését fejezi ki. De mint tudjuk, nem mindenki ilyen. Amióta adott az Internet, adottak a közösségi oldalak - elsősorban a Facebook - által adott nyilvánosság, azóta bárki világgá kürtölheti azt, amit csak akar. Régebben, ezen lehetőségek hiányában sosem - vagy csak igen ritkán - futottunk össze olyan emberek gondolataival, megnyilvánulásaival, melyekre nem voltunk kíváncsiak. Többnyire azért, mert nem kerestük az olyan emberek társaságát, akik lehúznak, szégyenbe hoznak minket faragatlanságukkal, tájékozatlanságukkal vagy butaságukkal. Egyszerűen nem kerültünk velük kapcsolatba.

De ez a közösségi lét óta megváltozott. Lépten-nyomon futunk bele olyan bejegyzésekbe, melyeken megrökönyödünk, esetleg felháborodunk, bosszankodunk. Ömlik ránk a mértéktelen butaság, rosszindulat, alpáriság. Sokaknak nem volt gyerekszobájuk, de számítógépük, okostelefonjuk azért nekik is van. Sajnos!

Nos én is ebbe szaladtam ma bele. Olvasva a tragédiáról szóló híreket, belepillantottam a hozzászólásokba. 90 százalékban részvétnyilvánítások, együttérzést kifejező mondatok. Aztán fejbevág egy bejegyzés: "Mert mennek, mint az állat". Aztán a következő: "Na, nekik is rosszul indult a napjuk!" Aztán a harmadik: "Biztos rutintalan volt...." Itt már elborult az agyam.

Hogy lehet egy emberi lény ennyire félresiklott? Nincs benne együttérzés? Mindenféle tények ismerete nélkül ítélkezik, eldönti ki hibázott, viccelődik mások halálán. Elkeserítő és egyben felháborító.

Sajnálom, hogy ide jutottunk. A bulvár, a folyamatos álhírek, az emberi gyarlóság kihasználása, a fogyasztói társadalom lassan eltünteti az emberek méltóságát, gondolkodásra való igényét.

Persze szerencsére azért többségben vannak azok, akiknek ez nem elfogadható. Ezért bízom benne, hogy minden ilyen negatív "élmény" erősebbé teszi a normálisan gondolkodó többséget és kivetik maguk közül a selejtet.

Részvétem a családoknak, akiket ez a ma reggeli tragédia megfosztott a legnagyobb értéküktől, a gyermekeiktől. :( Nyugodjanak békében!

-- Lesbat --

A sárkány és én

8 év, 90.000 km

Nem indul hosszú bejegyzésnek, de majd meglátom mi lesz belőle.

Azért ragadtam ismét billentyűzetet, mert éppen képeket keresgéltem a decemberben elindított Kárpát-medence Magyar Motorosai Facebook oldalamhoz. Régóta foglalkozom - nem profi, de némi hozzáértést tanúsító szinten - weboldalak készítésével, gondozásával. Midig törekszem arra, hogy saját fotókat, grafikákat használjak egy-egy bejegyzéshez, megosztáshoz. Ha végképp nem boldogulok kút főből vagy a téma megkívánja, csak akkor használok "lopott" fotókat. De még olyankor is megnézem, hogy milyen szerzői jog alá tartozik a felhasználni kívánt felvétel. A forrást pedig igyekszem feltüntetni, ha nem saját alkotásról van szó.

Így volt ez most is, amikor a bejegyzéshez kerestem képes anyagot. Nézegettem a fotókat és szinte mindegyikről kapásból tudom, hol készült, felelevenedik a kép készítésének ideje, az időjárás. Ha csapatban voltam, a résztvevők, ha egyedül vagy feleségemmel kettesben, akkor a meghitt hangulat ismét elérzékenyíti a szívem.

Aki motorozik, az tudja, milyen érzés az, mikor visszatekintünk egy-egy szezonra, régi emlékekre. Persze akinek más hobbija van, ő is valószínűleg ugyanígy érez, de mi motorosok megmaradunk a magunk kis világában, magunk számára teremtett élmények mellett.

Szóval ahogy nézegettem a képeket, előtörtek az emlékek. Évekig nem motoroztam olyan intenzitással, mint azóta, hogy a Sárkánnyal egymásra találtunk. 2012-ben lettünk társak és azóta is elválaszthatatlanul rójuk az utakat. Az első néhány kilométeres közös utazásunk valahol a tudat alatt történet meg. Elmondhatatlan az az eufória, ami elöntötte a lelkemet az első út során. Nem nagyon tudtam magamról, mert el voltam foglalva azzal, hogy egyáltalán az úton maradjak és ne haljak meg mindjárt az első úton Mosonmagyaróvárról, Paksra menet.

Aztán elmúlt a kezdeti drukk és elkezdődött egy új élet. Jobban mondva nem is elkezdődött, hanem folytatódott az, ami korábban megszakadt. Hosszú idő telt el, míg a 125-ös MZ-m (nyúl) nyergéből a Sárkány nyergébe ültem. De a motoros lélek mindig bennem volt, csak nyugovóra tért fontosabb dolgok, elsősorban a család és gyerekek miatt. (Egyetlen percét sem bánom!)

2012-ben kinyílt a világ, folytatódott a mai napig tartó szerelem. Rátaláltam olyan helyekre itthon és külföldön egyaránt, amik motor nélkül ismeretlenek maradtak volna számomra. Boldog vagyok, hogy eljutottam Erdélybe, Felvidékre,  Lengyelországba, Kárpátaljára, Szerbiába, Délvidékre, Horvátországba és itthon is számtalan helyet bejártam. Találkoztam emberekkel, akiket előtte sosem láttam, s kis idő elteltével barátként örültünk egymás viszontlátásának. Azóta sem csillapodott a vágy, bejárni ismeretlen helyeket, megismerni magyar embereket, lehetőségeimhez képest segíteni, támogatni őket. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ez megadatott nekem. Remélem sokáig tart még és további értékes társakkal találkozhatom még.

Most, 2020 elején a képeket nézegetve a motoros szezon kezdete előtt kicsit számot vetettem. 8 éve vagyunk együtt, megtettünk együtt közel kilencvenezer kilométert. Minden kilométer megérte! A fotókon ott az életem egy része. A motoros része. Boldog és elégedett vagyok. Kívánom mindenkinek, hogy megtapasztalja ezt az érzést.

Nos, lezárásként csak annyit, gyertek, támogassátok a Kárpát-medence Magyar Motorosai oldalt és osszátok meg gondolataitokat másokkal.

-- Lesbat --

Gondolatok a köbön

Rendhagyó bejegyzés veszi kezdetét. Nem szokásom ilyen hamar ismét előrukkolni újabb irománnyal. Viszont megint felmerült bennem pár gondolat, amit így talán könnyebb tolmácsolni az értők felé. Ráadásul üvölt a fülembe a környezetemet kizáró, de gondolataimat elmélyítő Judas Priest - No Surrender (Official Video).

Konkrétan azzal a kezdeményezéssel kapcsolatos, amit tavaly év végén indítottam - s meg is osztottam a nagyérdeművel előző bejegyzésemben -, a Kárpát-medence Magyar Motorosai oldal kapcsán. Elkezdtem sima Facebook bejegyzésként írni, de aztán rájöttem, hogy azon a felületen jó eséllyel alig egy-két ember fogja elolvasni, mert hosszabb lett, mint 3 mondat. Így átjöttem ide a blogomra és ide rögzítem az elmémben utat törő, utókor számára igen fontos történelmi tényeket.

A következők azoknak szólnak elsősorban, akik már tagjai, szimpatizánsai, olvasói a fenti Facebook oldalnak. De azok számára is érdekes lehet, akik még nem jártak arra (GYERTEK!).

Egyelőre nem vagyunk sokan, de mindig kell(enek) valaki(k) akik tapossák az utat. Így Ti, akik most olvassátok ezeket a sorokat, a legelsők közé tartoztok. Talán nem is tudjátok pontosan, hogy hol vagytok - nem csoda, mert nincs kőbe vésett formája a kezdeményezésnek - és talán én sem tudom még pontosan hogyan szeretném, amit elkezdtem. Azt, hogy mi a célom, azt tudom. Maga az oda vezető út még göröngyös.

Ezért szeretnélek benneteket megkérni, hogy osztogassátok az oldalt, a bejegyzéseket, ezt a blogot, ha úgy gondoljátok, hogy azok érdemesek rá.

Jómagam úgy terveztem az oldalt, hogy nem hívok meg közvetlenül senkit. Nem célom, hogy többszáz vagy többezres közösséget építsek csak azért, hogy büszkén mutogassam mindenkinek, hogy "Nézzétek mekkora király vagyok!" ;) Többször leírtam már, hogy mit hogyan gondolok és még sokszor le is fogom írni. De ahhoz, hogy célba érjünk, szükség van a nyilvánosságra.

De először egy közösség a cél. Egy olyan kis mag, amiből később majd hatalmas fa nőhet, melynek ágai védelmet, hűs árnyékot adnak mindazoknak, akik közel húzódnak hozzá. Aztán ha megvan ez a kis csapat, melynek tagjai motorosok és az ő barátaik (akik nem feltétlenül motorosok), s már tudják, hogy "a motorosok jó emberek", akkor talán magától is szárba szökken a kis fácskánk.

Szeretném, ha egy közös találkozón tudnánk majd beszélgetni a tervekről, lehetőségekről. Egy kis meghívásos, motorozással egybekötött hétvégét tervezünk. Mert ugye valahol el kell kezdeni és a motort is csak be kell vonni ebbe a folyamatba. Aztán ha ez is megvan, előbb-utóbb kialakulhat majd az a társaság, amelyik jó esetben hivatalos formát ölt és így a hatóságok előtt is képes lesz képviselni magyar testvéreinknek nyújtandó lelki támogatásunkat.

Aztán ha már minden képzeletet felülmúlóan odáig jutunk, hogy a szándékaink mellé olyanokat is oda tudunk állítani, akik nem csak lelki, hanem anyagi támogatást is …. Á, inkább nem folytatom, majd mindent a maga idejében!

Na szóval ezek foglalkoztatnak mostanában. Nem a nap 24 órájában, de kellő gyakorisággal ahhoz, hogy ne felejtsem el mi a célom. Na és persze mint mindenki más, én is foglalkozom még ezer másik dologgal, ami ugyanúgy fontos része az életemnek, de ez szépen beilleszkedik a sorba és megtalálja a maga helyét.

Segíts, ha úgy érzed érdemes segítened. Terjeszd, elmélked, ötletelj, beszélj, beszélgess róla. Találkozzunk, légy szimpatizáns Te is! Én szeretettel várlak!

-- Lesbat --

Kilométer a köbön...

Ismét sikerült hosszú időnek eltelnie legutóbbi szösszenetem óta. Nem vagyok egy termékeny író, nehéz lenne ebből megélnem. De szerencsére nem is ebből kell élnem. Viszont néha eljutok arra a pontra, amikor a sok-sok gondolat összekuszálása végén csak leírom, mire gondolok.

Nincs ez most sem másképp, megint valami óriási mérföldkőhöz érkeztem. Vagy csak azt hiszem. Vagy nem is. Vagy mégis. Nem tudom, majd kiderül.

Akik ismernek, tudhatják, hogy részt vettem néhány motoros segélytúrán. Némelyiken egyszerű résztvevőként, néhányon segítőként, más alkalmakkor szervezőként - esetleg vezetőként. Nos mindegyik esetben igaz volt, hogy a jutalom a mienk volt. Amikor az ember visszagondol egy-egy útra, mérleget vonva, mindig az derül ki, hogy mi nyertük a legtöbbet. Mi, motorosok. Ugyanis bármelyik alkalmat nézem, mindig találkozhattam olyan emberekkel, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. Idegenekkel, akikkel első szóra megtaláltuk a közös hangnemet, közös célt, közös terveket. Persze vannak, melyek megragadtak ennél a pontnál és nem fejlődtek tovább, de olyan is akad köztük szép számmal, melyek azóta is - elraktározva a lelkemben - várják a kinyílás pillanatát.

Ezekből a közös célokból, gondolatokból, érzésekből, találkozásokból, barátságokból, összenézésekből - és még sorolhatnám különböző jelzőket, illetve azokat a mozaikokat, melyből megszületik az egész - végül összeállt a fejemben egy konkrét cél. A cél, mely egyszerű, de megfogalmazni nem is annyira.

Az évek folyamán mindig találkoztam új emberekkel. Első ránézésre idegenekkel. De ugye mint már fentebb említettem, ez csak egy kifejezés azokra, akikkel addig nem sikerült összefutnom. Tehát felmerült bennem egy ötlet, egy érzés, hogy valahogy meg kellene fogalmazni azt, ami a fejemben kialakult a sok külső hatás kapcsán.

Eszközként e cél megvalósítására kézenfekvő megoldás első gondolatra a (majdnem) mindenki által ismert Facebook. Persze ezen a felületen lehet a legtöbb önmegvalósító sületlenséget, téveszmét, fake news-t olvasni, de sajnos egyelőre nincs jobb. Nehéz rávenni embereket, hogy elolvassák, ami le van írva. Főleg, ha az nem bulvár hír vagy nem rövidebb 3 sornál. Mégis marad ez a platform, mert egyelőre jobbat nem tudok.

Több hónapi gondolkodás, csapongás, tépelődés, csalódás után hirtelen felindulásból (Több hónap után. Ja, hirtelen. Na mindegy.) létrehoztam a Kárpát-medence Magyar Motorosai Facebook oldalt. Nem egyszerű leírni a kezdeményezés célját úgy, hogy azt mindenki elsőre megértse, főleg ha el sem olvassa. Mégis belevágtam, mert lelki szükségletem, hogy létrehozzak egy olyan közösséget, ami azt a célt szolgálja, hogy összefogja a magyar lelkületű, magyar érzelmű testvéreket egy csoportba. Legfőbb vágyam az, hogy találkozhassak olyanokkal, akik akaratuk ellenére születtek Magyarország jelenlegi határain kívülre. Olyan országba, ahol nem élhetik meg valódi magyarságukat, mert bármennyire is liberális, elfogadó, demokratikus - és megannyi elcsépelt fogalommal illethetném az érintett területeket - az ország, ahol élnek, nap mint nap ki vannak téve attrocitásoknak, verbális vagy fizikai bántalmazásoknak, megálztatásnak és még sok egyéb negatívumnak. Természetesen olyanok közelségét is keresem, akik szerncsés módon itt élnek kis hazánkban, de őket is megérinti külhoni magyar testvéreink sorsa.

Egyetlen mondatba összefoglalva talán ezt tudnám mondani:

 Hírdessük az elszakított területek magyar népének, hogy nem felejtettük el őket!

Kép forrása: Pinterest

Ez az, amiért létrehoztam az oldalt.

Első tervem az, hogy motorosként olyan emberek társaságát keresem, akik hajlandók szabadidejükből arra áldozni, hogy a cél megvalósuljon. Eszköz ehhez a motor. De nem csak motorosokat várok. Bárki csatlakozhat, aki a fentiekkel azonosulni tud.

Megint eljutottam arra a pontra, hogy csak írok, de nem tudom teljesen kifejteni az agyam mélyén és felszínén cikázó gondolatokat, teljes mértékben megosztani azokat az olvasóval. Próbáltam a Facebook oldalon is leírni a lényeget, de nehéz megtenni cirkalmas gondolatok, szerteszét ágazó mondatok kavalkádjával. Talán majd szóban sikerül elmagyaráznom mindazoknak, kikkel összehoz az élet.

Végül kicsit kitérek a címre, ami elsőre talán furcsa, de azért bele lehet gondolni többet is. Kilométer a köbön. Vagyis kmmm. Ez ugyan nem szabályos matematikai kifejezés, de nekem ez megtetszett, mert van benne valami másodlagos gondolat is. Ezt nem fejtem ki, mert aki tudja, az úgyis tudja. Ha magyarázni kell, az már ciki lenne nekem. ;)

Kép forrása: Internet

Szóval kilométer a köbön = kmmm = Kárpát-Medence Magyar Motorsai (csak a kiemelés miatt írtam nagy betűvel a medencét)

Távolabbi céljaim is vannak, de ezt majd egy másik alkalommal fejteném ki. Majd ha lesz kiknek. Mert hírdetni nem szeretnék. Meghívókat küldözgetni szintén nem tartom jónak (bár kétségtelenül létszámnövelő hatása lenne). Úgy vagyok ezzel, hogy ha valaki valami véletlen vagy nem véletlen - mivel nincsenek véletlenek - belefut az oldalba, ha megérti miről van szó, csatlakozik. Ha nem fogja meg, akkor hiába is hívnám. Kicsit talán furcsa, de valahogy ez most így alakult ki a fejemben. Akinek oda kell találnia, az odatalál közvetlen hívás nélkül is.

Bízom benne, hogy azért akad azért olyan, aki ki tudja bogozni a fenti összekuszált gondolataimból a lényeget és megtisztel jelenlétével a csoportban. Szeretettel várok minden magyar lelkületű testvért a Kárpát-medence Magyar Motorosai oldalon. Legyen az motoros, motoros közeli vagy motortalan magyar.

-- Lesbat--