Van lejjebb

 Azt hittem nemrég, hogy nincs már lejjebb - vagy inkább hinni reméltem. De rá kellett jönnöm az orosz-ukrán háború kapcsán, hogy van. Egymásnak esnek emberek, láncfűrésszel vágják maguk alatt a fát, csak azért, hogy aki mellettük ül, lezuhanjon. Azért, hogy megmutassák, milyen jól informáltak és mekkora tudás van a hatalmukban, bármi legyen is a téma. Örjöngve visítanak, ha végre valakit megalázhatnak, letiltathatják a másként gondolkodókat, jól elküldhetik a másikat a leg alpáribb stílusban, amit még egy kocsmai verekedésnél sem mernének megengedni maguknak. Mindezeken túl veszélybe sodorják saját hazájukat csak azért, hogy pillanatnyi sikerért cserében begyűjtsék a szerintük megérdemelt like-okat. Szörnyen undorító hellyé vált ez a jobb sorsra érdemes közössségi oldal. Pedig a legjobb hely lehetne, ha közös ügyünk mellé keresnénk társakat, összefogást a bajban az állandó szembenállás helyett. Szomorú ezt látni.

Őszinte leszek, engem is néha elkap a hév, hogy muszáj hozzászólnom egy témához, mert akkora butaságokat osztanak meg emberek, hogy azt még látni is fáj. Aztán elgondolkodom - kell ez nekem? Tudunk értelmes, kultúrált vitát folytatni? Legtöbbször nem. Ezért van, hogy inkább törlöm, amit írni kezdtem és hagyom a fenébe, mert reménytelen.

Halványan pislákol azért egy reménysugár, amikor látom, hogy a segítségkérésnek van még hatása a normális emberekre. Mert szerencsére sokan vannak ők, csak inkább hallgatnak. Mert okos enged, szamár szenved.

Egy nap talán majd arra eszmélnek emberek, hogy másképp is lehet ezt a közösségi oldalt használni. Bízzunk benne, hogy így lesz. Fogjunk össze, örüljünk együtt az életnek, mert túl rövid ahhoz, hogy állandóan egymásra acsarkodjunk. Élvezzük, amíg lehetősgünk van rá, mert nincs második esély. Vigyázzatok magatokra és egymásra!

-- Lesbat --

Nyugodjatok békében ...

 Nézegetem a képeket Facebook profilomban. Megnyitom az "Emlékezz, honnan jöttél" albumomat. Nézem és kicsit szomorú vagyok. A legtöbb fényképre szinte tisztán emlékszem, mikor készült. Képzeletben visszarepülök az időben és egy pillanatra újra átélem az akkori időket.

Sajnos sokan közülük már rég nincsenek velünk. Nagyszüleim, édesapám, nagybátyám, nagynéném férje és sajnos még sorolhatnám. 

Mondhatnánk, hogy ez az élet rendje, mindannyian befejezzük egyszer földi pályafutásunkat és utódainknak csak az emlékek maradnak. 

Édesapám nem sokkal halála előtt papírra vetett néhány sort. Fontos volt neki és sajnos hamarosan mi is rádöbbentünk, hogy valamit megérzett. A következőket írta magának fel egy papírdarabra:

WASS ALBERT

"Én istenem, az idő hogy szalad! 

Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk, múlt és emlék : minden elmarad.

Nyomunkat rendre belepi rút lombjával az őszi szél. 

S hogy kik voltunk, maholnap az sem tudja, aki rólunk beszél.2

Most is, ahogy olvasom a sorokat, bolyonganak a gondolataim. Életről, örömről, bánatról, elmúlásról, örökül hagyott emlékekről.

Mindig azt vallottam, igazán csak az hal meg, akit elfelejtenek. Ilyenkor mindenszentek előtt talán többet gondolunk eltávozott rokonainkra, családtagjainkra, barátainkra, s talán még a temetőbe is kilátogatunk. De nem az számít, hogy ki mekkora koszorút visz ilyenkor szerettei sírjára vagy hány gyertyát gyújt meg a sír mellett.  Elég, ha felidézi az emlékeket, melyek szeretteihez fűzik. Ez sokkal jobban életben vagy inkább emlékezetünkben tartja azokat, akiket egykor szerethettünk való életükben.

Nekem év közben is gyakran jutnak eszembe a nagyszülőknél eltöltött nyarak, a rokonlátogatások, a mindennapi beszélgetések. Ilyenkor néhány pillanatot rájuk szánok a lelkemből, s igyekszem emléküket ápolni, gondozni. Motoron ülve is van, hogy arra megyek, merre szeretteim nyugszanak. S ha nem is mindíg állok meg, rájuk gondolok, miközben elhaladok örök nyughelyük mellett.

A mostani posztom is próbálja őket mellettem tartani. S bár nincs fent minden szeretteimről fénykép itt a bejegyzésben, a szívemben megőriztem őket.

Nyugodjatok békében, nem felejtelek benneteket!

-- Lesbat --