Egy korszak lezárult

 Nehéz szívvel kezdek hozzá mostani gondolataim megörökítéséhez. Régóta tartozom magamnak és talán néhány barátomnak ezzel az írással, ami remélhetőleg segít mindenkinek tisztán látni és továbblépni. Talán legfőképp nekem.

A történet 2012-ben kezdődött, amikor a csillagok együttállásának és feleségemnek köszönhetően ismét motorra ülhettem jó néhány kihagyott évet követően. Akik olvasták előző írásaimat, azok nagyjából ismerik a motorozáshoz való viszonyomat, mely hitem szerint nem csak öncélú szórakozás, annál többet jelent számomra. Akik nem ismerik, nekik ajánlom írásaim olvasgatását itt a blogomon.

Tehát a történet akkor indult, amikor ismét a vasparipa nyergébe ültem. Aztán folytatva a történetet, a kezdeti magányos lófrálást kevésnek érezve, barátom unszolására és meghívására, az ő felelősségére - és persze saját vágyaimnak eleget téve - 2013-ban csatlakozhattam egy összeszokott baráti csapathoz, a Hunyadi Rendhez. Senkit sem ismertem a barátomon és feleségén kívül, így igazán izgalmasnak tűnt a találkozás napjának eljövetele. Mellékesen épp ezen a napon ünnepeltem a születésnapomat is.

Várpalotán volt a gyülekező egy családi háznál. A pontos létszámra már nem emlékszem, de bőven 20 fő felett voltunk. Persze ki tudnám számolni hányan voltunk, de ez most a történet szempontjából nézve érdektelen részlet. A lényeg, hogy az egy négyzetméterre jutó motorosok száma igencsak nagy volt. A házigazda, akit azóta jó barátomnak mondhatok, első pillanattól meglepett. A közvetlensége, a figyelme, az elfogadása azóta is életem egyik meghatározó élménye volt. Megtörtént hát a találkozás, feleségemmel próbáltuk megjegyezni a neveket, memorizálni, hogy kinek ki a párja, meg egyáltalán eligazodni a teljesen idegen környezetben.

Aztán másnap útnak indultunk és egy csodálatos hetet töltöttünk együtt az Őrségben, kiruccanva Mariazell-be, bejárva az Őrséget. Sok érdekes kaland, új arcok, új barátok, rengeteg azóta is felejthetetlen emlék. Mindig kedves számomra visszagondolni erre a túrára. Itt találkozhattam először külhoni magyarokkal, ami szintén maradandó és mély nyomot hagyott bennem. Azóta is elhivatottan vallom, hogy Magyarországon kívül is élnek igaz magyar testvéreink. Ez talán sokak számára evidens dolog, de sajnos sokakat ismerek, akik nem osztják ezt a véleményemet. Na de ezt a mellékszálat is elhanyagolhatjuk most.

Megtörtént a túra, összeismerkedtünk a rendtagokkal. Aztán következett a 2013-as nagyszalontai Déva túra, ahol tovább mélyült a kapcsolat. Múltak az évek, jöttek egymás után a túrák Délvidék, Felvidék, Erdély, Kárpátalja, segélytúrák, rengeteg új barát. Egyre jobban magaménak éreztem a Hunyadi Rend hitvallását, cselekedeteit, így elkezdtem tenni azért, hogy egyszer én is büszke tagja legyek ennek a számomra tökéletes csapatnak. Előbb pártolótagként, majd rendes tagként és rövid időre vezetőségi tagként is megtapasztalhattam a belső működés viszontagságos ösvényeit. Az idő előrehaladtával egyre élesebben körvonalazódott előttem, hogy már nem ugyanaz a világ vesz körül, ami korábban. Elhalványultak a célok, sokan elmentek, saját útjukra léptek. Amit nem is értettem korábban, hogy miért tették, számomra is világossá kezdett válni, hogy azt, amit én keresek, nem fogom megtalálni ezen az úton.

S hogy miért kezdtem bele ebbe a történetbe? Nos azért, mert elkövetkezett az a nap, amikor a hosszas önemésztés, megoldás keresés és sokszor éles viták következtében visszaadtam a tagságomat és csupán pártolótagként maradtam barátaim közelében. Nagyon nehéz döntés volt, de ez egy hosszú, a lelkem számára rendkívül káros folyamat végére tett pontot. Azaz csak majdnem tett pontot, mivel a szívem mélyén hittem, hogy lesz még folytatás. Egy olyan folytatás, mely visszahozza számomra azokat a boldog éveket. Ezért maradtam pártoló tag.

Aztán eljött az a nap is, amikor a zsoboki túra hatására elindítottam rögös útjára a Kárpát-medence Magyar Motorosai weboldalt, Facebook közösséget és útjára indítottam egy álmot, melynek magjait a Hunyadi Rend ültette belém és segített kicsíráztatni. Ezért örökké hálás leszek érte a csapatnak. Nélkülük ma nem lennék az, aki vagyok.

Tudom, hogy vannak hibáim, hisz senki sem hibátlan. De soha, semmilyen formában nem tudtam volna ártani annak a közösségnek, melynek én is valahogy tagja voltam. Legfeljebb félreértés, fals információk, rosszindulat vagy épp a nyersen megfogalmazott kijelentéseim miatt haragudhat rám néhány ember. De én nem haragszom senkire sem. Inkább sajnálom, hogy nem sikerült megértenünk egymást, nem sikerült közös irányba húzni a szekeret. Nem mindenki kedveli az őszinteségem. Azzal sem lopom be magam mások szívéve, hogy kimondom, ami a szívemet nyomja. Sokszor talán bántóan, ezért mindenkitől elnézést kérek.

Eljött tehát a búcsú ideje, ami most ezzel az írásommal ölt írásos formát. Szerettem volna ezt élő szóban, a rendi gyűlésen elmondani, de a pandémia és más tényezők miatt ez nem lehetséges, így ebben a formában zárom le életem egyik legfontosabb időszakát és indulok el - most már lelki terhek nélkül - saját utamon. Visszaadom a pártoló tagságomat, mert nem akarom, hogy ez a kötődés fájó pont legyen további életemben.

S hogy miért osztom ezt meg a nagyvilággal a blogomon? Többek közt azért, mert akik nem nagyon ismernek közelről, össze lehetnek zavarodva, hogy most tulajdonképpen Hunyadi Rend vagy Kárpát-medence Magyar Motorosai vagy ki is vagyok? Az emlékek keveredhetnek eddig a pontig, de mostantól új lapot nyitok az életemben. Nem elfelejtve, honnan jöttem, de szem előtt tartva, hogy hova tartok. Sok mindent köszönhetek barátaimnak, akik közül szerencsére sokan megértik a döntésemet és még támogatnak is. Ez nagyon jó érzés, köszönöm!

Zárásként csak néhány gondolatot engedjetek még meg. Mint írtam, a motoros életem érzelmi gazdagságának alapjait a Hunyadi Rend teremtette meg számomra. A zsoboki túra utat mutatott, a Kárpát-medence Magyar Motorosai közösség pedig a gyermekem, melyet igyekszem legjobb tudásom szerint felnevelni. Indulok hát a saját utamra, most már végleg magam mögött hagyva a szülői házat. Keserűség és öröm tölt el egyszerre. Nehéz a szívem, de jobb ezen túltenni magam és előre nézni. Jöjjön, aminek jönnie kell. Kedves barátaim, köszönöm az elmúlt nyolc évet, egyúttal köszönöm, ha velem tartotok elkövetkező utam során.

-- Lesbat --  

Fotók: Hunyadi Rend és saját felvételek    

Az őszinteség mindennél többet ér

 Nem terveztem az előző megszólalásomat követően ilyen rövid idő elteltével újra elétek tárni gondolataimat. Valami mégis arra késztet, hogy kicsit beszélgessek elképzelt olvasótáborommal. Ígérem, nem nyújtom hosszúra, nem kell értékes perceket áldozni kusza eszmefuttatásaimra.

Kicsit messziről indítva a történetet, az általános iskolában kezdődött vonzódásom a fényképezés felé. Igaz, némileg szerepet játszhatott még a vonzalom kialakulásában, hogy édesapám is foglalkozott negatívok otthoni előhívásával, képek nagyításával. Egész kis laborja volt otthon, gyerekként sok érdekes dologra hívta fel a figyelmemet, mit kell figyelembe vennem egy kép elkészítésekor, hogyan szerkesszek meg egy kompozíciót és ehhez hasonló praktikus dolgok. Első fényképezőgépem - csakúgy, mint a korom béli gyerekek többségének - egy CMEHA (Szmena) volt. Kicsit ellentmondásosnak tűnik a két név egymás után leírva azoknak, akik nem élhették át a boldog békeidőket, mikor a cirill betűk ismerete alapkövetelmény volt minden iskolás és felnőtt korú számára. De hagyjuk most a múltba révedés ezen részét, annyira nem volt jó dolog, hogy erről romantikázzak.

Szóval gyermekkoromban kezdetem ismerkedni a fotózással, édesapám műhelytitkai révén néha egész értelmes képeken voltam képes megörökíteni az engem körülvevő világot. Ezekből persze mára alig lelhető fel bármilyen kézzel fogható anyag, a korai képek többsége a múlt homályába, költözködéseibe és elkallódásába vezetett. Így a képek hiánya révén könnyen állíthatnám, hogy profi fotós voltam, de igazából sosem voltam profi. Nem is volt célom, csak szimplán szerettem volna jó, értékelhető képekben megörökíteni a számomra kedves pillanatokat.

Tehát a korai ismerkedést követően az általános iskola felső tagozatában lehetőség adódott jelentkezni fotószakkörre. Tuba barátommal meg is ragadtuk a lehetőséget és iskola után a sulink mellett lévő Apáczai Csere János Szakközépiskola fotólabornak kinevezett helyiségében szívtuk magunkba a tudományt. Negatívot hívtunk elő, képeket nagyítottunk, hívtunk, fixáltunk, nagyon élveztük.

A fotózás iránti érdeklődésem mindig is megmaradt, a gyermekeim megszületését követően hamarosan saját videokamerát vásároltunk, bár a családi költségvetés mindig is szűkös volt ahhoz, hogy profi felszereléssel dolgozzam, de a célra megfelelt. Hosszú évekig készültek a családi videók, felejthetetlen boldog pillanatoknak állítanak emléket ezek a képes anyagok.

Mikor aztán a technikai fejlődés elszabadult, egyre jobban feledésbe merült a kamera, a gyerekek is megnőttek, a családtagok folyamatos tiltakozása ellenére készültek ugyan néhány perces felvételek, de szép lassan elhaltak ezek a rövid megörökítések is. Mielőtt teljes megsemmisülés érte volna a családi kincseket, elkezdtem megmenteni az utókor számára ezeket az értékes pillanatokat. Bedigitalizáltam, szerkesztettem, menükbe rendeztem a tartalmat, majd a kor szerinti legmodernebb és időtálló technikai megoldást választva DVD-re rögzítettem mindent. Sajnos mint később kiderült, nem ez az a platform, melyet még az unokáim is használni fognak. Sok felvétel néhány évet követően nézhetetlen, hibás vagy el sem indul. Így megint egy időre háttérbe szorult a fotózásból kinövő videózásom.

2012-ben több, mint két évtizedes kihagyást követően újra elkezdtem motorozni. Vagy inkább folytattam a motorozást. A kezdeti öncélú csavargást lassan felváltotta az a szemléletmód, amit a mai napig szem előtt tartva motorozom. Ennek részleteit itt nem fejtem ki, megírtam elég sokszor a blogom hasábjain. Ha érdekel, olvasgasd korábbi írásaimat.

Na, tehát a motorozás élményének megörökítése, átadása kapcsán megvásároltam első akciókamerámat. Profi eszközre nem futotta, sokkal fontosabb kiadások előzték meg az én kis hobbimat, de azért az első kamerám sok éven keresztül volt hűséges társam, míg nagyjából öt-hat év használat után feladta a harcot. Nagyjából ez után kezdtem el foglalkozni a gondolattal, hogy útjára indítom a Kárpát-medence Magyar Motorosai oldalt, így kezdtem kicsit profibb eszközöket begyűjteni. Természetesen most sem volt rá lehetőségem, hogy minden profi eszközt egybe gyűjtsek, de azért egy év alatt sikerült oda eljutnom, hogy kezdhettem bénázni a Youtube oldalon. Igaz, hogy a csatornám már évek óta megvolt, de többnyire egyszerű kis videók vannak fent a mai napig. Szűkös lehetőségeimből próbáltam nézhető anyagokat produkálni inkább kevesebb, mint több sikerrel. Elkezdtem ismerkedni a videó vágás rejtelmeivel, teljesen laikus módon nyúltam és nyúlok a mai napig a szoftverhez. Rengeteg buktató van, amin valószínűleg végig fogok bukdácsolni. De ha kitartó leszek, talán sikerül majd egyszer élvezhető anyagot a nagyközönség elé tárnom. Dolgozom rajta, fejlesztem a technikai hátteret, aztán majd meglátjuk hova jutok.

Miután az elején azt írtam nem lesz hosszú, most visszaolvasva mégis csak az lett, pedig rengeteg dolgot még érintőlegesen sem vettem számba.

Miért írtam le ezeket a gondolatokat? Hát azért, hogy nagyjából képben legyetek, amikor valamilyen véletlen folytán belém botlotok a Youtube-on vagy a Facebook-on, amint épp egy kamerába nézve próbálok marha lazának látszani és nagyon okos gondolatokat közölni veletek vagy a számomra emlékezetes utakról készítek összefoglaló anyagokat. Szóval nézzétek el nekem, ha nem vagyok profi, igyekszem majd egyszer annak látszani.

Addig pedig ha mégis megnézitek egy-egy videómat - azt először is köszönöm szépen -, tudjátok, hogy hozzátok szeretnék szólni őszintén, nyíltan, magamból néhány dolgot elétek tárva. Ha fel is iratkoztok a csatornámra, az pedig maga a Kánaán! :D Ahogyan az életben, úgy a videón is azt az elvet vallom, hogy megszólalni csak őszintén érdemes. Ha kicsit béna, kicsit amatőr, attól az még lehet őszinte. Mert az őszinteség mindennél többet ér!

-- Lesbat --

Óvjátok a barátságot

 Régen hallattam a hangom, hónapok óta nem fárasztottalak benneteket lelki vívódásaimmal, önmagam keresésével, ötleteléseimmel. Ezennel véget vetek ennek, ismét képernyőre vetem gondolataimat.

Történt néhány, számomra fontos mozzanat az életemben, mely a motoros életemre is befolyással van. Szerencsére semmi olyan, ami változtatna bármit is az eddigi és jövőbeli motoros létemen. Maradok aki voltam.

No de előbb lássuk, miért is döntöttem újra a megszólalás mellett. Egy éve, hogy beférkőzött közénk egy láthatatlan ellenség, mely mindent le akar rombolni, meg akarja változtatni az életünket, cselekedeteinket. Itt vadászik köztünk, keresi a gyenge pontokat, rést üt a pajzson, leparancsol bennünket a motorról. Bomlasztja közösségünket, barátokból ellenségeket csinál, keserűvé teszi a szájunk ízét.

Millióan akadnak szakértők, akik napi szinten látnak el bennünket tudományos és tudományos-fantasztikus magyarázatokkal. Elsősorban persze a mindenki számára könnyen elérhető és értelmi szinttől független megítélés alapján kapott közösségi média hozzáférésnek köszönhetően. Barátok, ismerősök, ismeretlenek esnek egymásnak, gyalázzák vagy szerencsésebb esetben csak szánják egymást. Mindenki - kevés kivétellel - valami képzelt piedesztálra emelve önmagát, osztja az észt. Ha kéred, ha nem, ő megmondja a tutit. Mindenki találkozott már velük, aki aktív részese a szociális médiafelületeknek. De hagyjuk is ezeket a megmondó embereket, mert nem érdemes ezen rágódni. Sőt!

Visszatérve eredeti mondandómhoz, hogy miért is püfölöm most a billentyűzetet, miközben már megint szól a fülemben egy hang. No nem belső hang, hanem Kai Hansen - Burning Bridges :). Szóval az elmúlt hónapok során többször késztetést éreztem, hogy én is nagyon okosakat írjak a vírusról, a védekezésről, a mindennapi életről. De hála a sok megmondó embernek, visszafogtam magam, nem szerettem volna velük közösséget vállalni a legkisebb mértékben sem. 

Viszont mint motoros lélek, a tavasz közeledtével egyre jobban érzem a közösség hiányát, a közös motorozást, határon innen és túl élő barátaim ölelésének hiányát. Szerencsére sokan vannak, akikre gondolva űrt érezhetek belül. Így hát várom, mikor szabadulunk az időjárás és a vírus fogságából és közben próbálok most okosakat írni.

Tavaly ősszel ismét nagy gondolatok férkőztek a fejembe. Az történt ugyanis, hogy a hűséges sárkányom hátán  megélt rengeteg élményt követően válaszúthoz érkeztem. Ha továbbra is szeretnék eljutni barátaimmal határainkon túl élő magyar testvéreimhez, valamint mellette szeretném megvalósítani rég dédelgetett bakancslistás vágyaimat, akkor muszáj lesz lecserélnem a paripát. Sok-sok közös élményben volt részünk. 2012-es egymásra találásunkat követően. 86.000 km-en át volt megbízható társam. De az idő felettem is eljár, bár ez nem mindig észrevehető rajtam. Lelkileg sokszor most is az a lázadó kamasz vagyok, aki voltam 17-18 évesen. Folyamatosan próbálom megvalósítani céljaimat, igyekszem méltó lenni önmagam elvárásaihoz.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél-szebb gondolat,

Mig állni látszék az idő,

Bár a szekér szaladt.

Szóval harapdálja a testemet az idő, néha vágyakozik egy kis kényelemre. Hosszú túrákat tervezünk feleségemmel és ezekhez kézenfekvőbb egy igazi túramotor. Igen, lehetne ezen lamentálni, de egyszerűen oda jutottam néhány hónap alatt, hogy bármennyire is fáj megválnom a Sárkánytól, ideje továbblépnem. Persze csak technikai szinten, a lelkület marad a régi.

Tehát jött az ősz, a tél, hosszas kutakodás, videózás, agyalás. Majd megszületett a döntés, kiválasztottam a jövőbeli társamat. Bízom benne, hogy jól döntöttem.

Elérkezett a 2021. év eleje, a döntés megvolt, a jelöltek előtérbe kerültek. Január volt, gondoltam majd tavasszal ráérek továbblépni. De aztán - némi otthoni biztatásra - úgy döntöttem, belevágok azonnal, minek várjak tovább. Belódult a szekér, jött a napsütés, néha bőven 10 fok felett, minden ideális, hajrá, vegyünk motort! Belevágtam, megvettem, hazahoztam. Igaz, némileg beárnyékolta a dolgokat, hogy +2.5 fok volt mindössze, mikor Székesfehérvárról bizonytalan bénasággal elindultam Paksra. Dunaújvárosnál már csak -0.5 fokot mutatott a kijelző, de nem volt visszaút, estére otthon voltam. Kicsit átfagyva, de boldogan gurultam be a garázsba. Hazaért az új barátom, vele folytatom tovább utamat céljaim felé.

Most többen talán átértékelik a rólam alkotott képüket, nem leszek már eztán kemény motoros, mert engem is elcsábított a hülye-biztos motor :D Nos nem baj, nem másoknak, hanem magamnak tartozom számadással. Én pedig tudom, hogy maradok az, aki eddig is voltam. Aki pedig jól ismer, az úgyis tudja, hogy milyen elvek mentén élek. Aki pedig szeretne megismerni, bátran megteheti.

Nos így a végére mit is írhatnék? Írjak valami frappáns bölcsességet? Megcáfolhatatlan tudományos kinyilatkoztatást? Á, dehogy, meghagyom ezt a sok szakembernek a Facebook-on! Én csak annyit kérek tőletek, vigyázzatok magatokra és egymásra! Óvjátok a barátságot, mert haver sok lehet, de barát csak kevés!

Találkozzunk valahol, valamikor, öleljük meg egymást és gondolkozzunk el azon, mi a közös dolgunk még itt a földön! Legalább pár percig merengjünk el ezen.

-- Lesbat --